Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a kék hegyen innen, volt egy kacsalábon forgó palota. Ebben a palotában lakott a kicsi királylány édesapjával, édesanyjával és a testvéreivel. Történt egyszer, hogy a kicsi királylány komolyan megbetegedett, és az életéért is aggódni kezdtek.
Az öreg király elhívatta hozzá a világ valamennyi nagyhírű doktorát, varázslóját, hogy valamelyik majd biztosan tud segíteni, de hiába volt minden praktika, varázsszer, gyógyfű, a királykisasszony állapota csak nem akart jobbra fordulni. Búsult a király és az egész háza népe, mert nagyon kedvelték a királykisasszonyt. Szerették hallgatni, amikor beszélt, szerették hallgatni, amikor álmot látott.
Álmában egy ősz öregasszony azt tanácsolta neki, hogy induljon útnak, s addig meg se álljon, míg nem találja a saját gyógyulását. Ehhez pedig el kell jutnia a világ végére, ott pedig, ha sikerül találkoznia az aranytollú madárral s együtt repülni vele, akkor meg fog gyógyulni. A kicsi királykisasszony felriadt álmából. Még, hogy a világ végéig, méghozzá egyedül! De hisz eddig a kastély parkjából se tette ki egyedül a lábát, mindig volt mellette valaki. De ha eljutna is odáig, és ha megtalálná is az aranymadarat, hogyan tudna ő repülni? Hisz az egész lehetetlen! Félt, sírdogált magában a sötét szobában, de tudta, nem tehet mást, el kell indulnia, bármilyen nehéznek tűnik is a feladat, hiszen az élete forog kockán. S ő élni akart, nevetni, dalolni, táncolni és játszani a többiekkel. Összecsomagolta hát a kis batyuját és pirkadatkor útnak eredt. A felkelő nap irányába indult, valahogy úgy érezte, arra van a világ vége.
Ment mendegélt úttalan utakon, erdőkön, mezőkön keresztül, míg estére egy sűrű, sötét erdőhöz ért. Most mit tegyen? Vágjon neki a rengetegnek? De hisz ebben a vaksötétben biztosan eltéved. Pihenjen le itt az erdőszélen? Akkor meg a vadak fognak rátámadni álmában. Végül is úgy döntött, nekivág az erdőnek, mert úgy gondolta, minden jobb annál, mint hogy itt tétlenül ücsörögjön, s reszkessen minden nesz hallatán. Elindult, eleinte bátran, határozottan lépkedett, aztán, ahogy egyre beljebb jutott az erdőben, mind jobban elbizonytalanodott Rossz érzések kerítették hatalmukba, a szíve egyre hangosabban dobogott, egyre lassabban és bizonytalanabbul haladt, amikor egyszer csak egy tisztásra jutott.
A tisztás túloldalán egy hatalmas barlang bejáratát pillantotta meg. Félelmetesnek tűnt a tisztás és a barlang bejárata. S ahogy közeledett feléje, a félelem minden porcikáját átjárta. A tisztáson szanaszéjjel páncélok, kardok, elhullajtott dárdák hevertek, s a barlangból orrfacsaró bűz áradt kifelé. „ Ó bárcsak átjutnék már ezen a tisztáson, bárcsak messze járnék már innen!” – gondolta magában a királykisasszony, s közben érezte, hogy nagyon lassan tud csak előre jutni, a félelem szinte megbénítja a tagjait. Aztán amikor éppen elhaladt volna a barlang bejárata előtt, látta, hogy nincs tovább.
A barlang lakója, a hétfejű sárkány jött vele szembe, feldühödve, vérszomjasan. „Mit keresel te az én birodalmamban? Hát nem tudod, hogy aki erre téved, az mind halál fia? Nézz körül, láthatod, egyetlen élő lélekkel sem találkozhatsz errefelé! Miért jöttél ide, te balga lány, náladnál százszorta erősebb lovagok is itt pusztultak – üvöltötte a sárkány. – Rád sem vár különb sors!”
Mit volt mit tenni a királykisasszony nem sokáig gondolkodott, felkapott egy kardot, ami éppen a lába előtt hevert és harcolni kezdett a sárkánnyal. A küzdelem életre-halálra folyt, tudták, ezt mindketten. A királykisasszony derekasan helytállt, levágta a hétfejű sárkány három fejét, de érezte, hogy az ereje fogy, a kard egyre nehezebb lett, a karja egyre jobban elfáradt, a sárkány egyre vadabbul támadott, s a küzdelem egyre reménytelenebbnek tűnt. Ekkor eldobta a kardot és menekülni kezdett az erdőn keresztül, a sárkány mindenütt a nyomában volt. Szinte érezte a bűzős, forró leheletét, s érezte, hogy nem menekülhet. A kis királylány megállt, utolsó erejéből a sárkány felé fordult és rákiáltott: „Te nem vagy az én sorsom!” – Azzal ájultan rogyott a földre.
Mikor magához tért, hajnalodott, s nem volt körülötte se erdő, se barlang, se sárkány. Csak valami fekete rongyszerű cafat hevert a földön a lábainál. Kezébe vette és továbbindult. Nemsokára egy tiszta vizű patakhoz ért, beledobta a fekete égett rongyot, ami habot vetett a vízben, s aztán semmivé lett. A kicsi királykisasszony megmosakodott, megfésülködött, s aztán továbbindult a felkelő nap irányába, ahol a világ végét sejtette. A távolban egy kicsi kunyhót vett észre. Arrafelé vette az útját, s ahogy közeledett a kunyhóhoz, egyre inkább azt érezte, hogy be kell kopognia ebbe a házikóba, akárki is a lakója. Nagyon vágyott arra, hogy valakivel szót válthasson, hogy legalább egy éjszakát fedél alatt, puha ágyban töltsön. Hiányoztak neki az otthoni barátságos esték, a testvéreivel való, lefekvés előtti bolondozás. Ahogy így elmerengett az emlékeiben, észre sem vette, s már ott állt a kunyhó ajtaja előtt. Bekopogott, nem jött válasz. Lassan benyitott. A kunyhóban jó meleg volt, tűz pattogott a kandallóban, a tűzhelyen pedig valamilyen ínycsiklandozó étel főtt, finom illatot árasztva, s a fazékból kiáradó pára rátelepedett a kicsiny ablakok üvegére.
A tűzhelynél egy ősz hajú anyóka kevergette az ételt, s amikor az ajtó megcsikordult mosolyogva fordult a belépő királykisasszony felé. „Nocsak, nocsak, már itt is vagy? Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar ideérsz!” – szólt hozzá köszönés helyett. A királykisasszony kicsit meglepődött, mert nagyon ismerősnek találta az anyókát, és azon gondolkodott, hogy vajon hol és mikor találkozott már vele, de sehogy sem sikerült kitalálnia. Az anyóka hellyel kínálta, friss vizet hozott neki és egy tál gőzölgő levest tett elé. Ő is leült az asztalhoz: „Mi járatban vagy erre, ahol a madár se jár, te lányka?” – kérdezte. A kis királylány sorjában elbeszélte mindazt, ami eddig vele történt. „Jól van, nagyon bátran viselkedtél- mondta végül az anyóka. – De az út neheze még előtted van. Hamarosan találkozni fogsz valakikkel, akik ismerősök lesznek számodra. Ne félj tőlük! Őrizd meg a nyugalmadat, s akkor nem kerekedhetnek föléd, akkor nem lesz semmi baj! Mindig a felkelő nap felé tarts, ne hátrálj meg, bármennyire is úgy érzed nincs tovább!”
Az utolsó mondatokat a királylány már félálomban halotta, mert nem tudott ellenállni a puha, vetett ágy hívásának. Belefeküdt, magára húzta a pehelydunnát, és ahogy lehunyta a szemét, mély álomba szenderült. Mikor felébredt, puha pázsiton feküdt. Sem vetett ágy sem az anyóka, sem a kunyhó nem volt sehol. Csak a mezők végetlenjét látta maga előtt. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy de hiszen az anyóka volt az, aki még otthon megjelent álmában és útnak indította őt! „Hogy lehet az, hogy eddig nem jöttem erre rá? Hisz akkor ő azt is meg tudta volna mondani, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége! Most már mindegy! – legyintett. - Hiszen az utat nekem kell végigjárnom!”
Felszedelőzködött és bizakodva, kipihenten továbbindult. Ment mendegélt egész napon át, már nem érzett fáradságot, már nem foglalkozott azzal, hogy tüske sérti fel finom bőrét, hogy a bozót beleakad a ruhájába és a hajába. Csak ment előre és alkonyatkor egy óriási feneketlen mélységű szakadékhoz ért. Kíváncsiságból ledobott egy követ, de nem is halotta koppanni, olyan mélységesen mély volt az előtte álló szakadék. Átnézett a túloldalra, az sem volt túl bizalomgerjesztő hely, sőt kifejezetten félelmetesnek látszott. Mit tehetett a királykisasszony, elkezdte keresni az átkelőhelyet. Kicsivel feljebb rá is talált egy függőhídra, amely kecsesen ívelt át a mélység felett. „Átmegyek, lesz, ami lesz!” – határozta el magát a királykisasszony. Elindult. Miközben óvatosan lépegetett a függőhídon, az enyhén himbálózni kezdett. A királylány, hogy megnyugtassa magát, halkan énekelt: „Itt a hajnal, elmúlt az éj, ébredj a nappal és vígan élj! Nem félek, nincs mitől félnem” – mondogatta magában, de érezte, hogy ez most nem segít, mert a félelem egyre erősödött a szívében. „Már megint – gondolta elkeseredetten -, hát ennek sohasem lesz vége? Amíg csak élek, valamitől mindig félni fogok?” Lassan átért a túloldalra.
Amikor lelépett a hídról, megkönnyebbülten fellélegzett, de amikor felemelte a tekintetét, hogy előre induljon, rémülten hőkölt hátra. A rengeteg összes félelmetes vadállata ott állt körülötte és néma mozdulatlanságban nézett vele farkasszemet. Az óriási barnamedve fenyegetően magasodott ki a többiek közül, az oroszlán szemei haragosan villogtak, a farkasok éles vonyítása metszően hasított az éjszaka csöndjébe, a kobrák hideg fényes bőrén megcsillant a holdfény. A kicsi királykisasszonynak a földbe gyökerezett a lába, moccanni sem mert. ”Csak előre, csak előre! – hallotta az ősz hajú anyóka biztatását. – Ne félj tőlük, hiszen ismered őket, ők a benned levő harag, felelem és irigység és a többi nemszeretem dolog. Indulj el és őrizd meg a szíved nyugalmát, akkor a királynőjük lehetsz, akkor neked lesz hatalmad felettük, nem ijeszthetnek többé rád!” „ Neeem, neeem! – sikoltott fel a királykisasszony -, félek tőlük, nem bírok velük, segítsééééég!” – A kiáltása visszhangot vert az erdőben. Látta, hogy a vadállatok lassan elindulnak feléje, hátrálni kezdett, kezét védekezően maga elé tartotta. Abban a pillanatban megcsúszott a lába, a szakadék peremén próbálta megőrizni az egyensúlyát. Ez néhány pillanatra sikerült is, de aztán érezte, hogy csúszik-csúszik lefelé. Kétségbeesetten igyekezett megkapaszkodni, s az utolsó pillanatban sikerült megmarkolni egy vékony faágat. Vajon meddig tudja itt tartani magát? Alatta a feneketlen mélység, felette a vérszomjas vadállatok.
A királykisasszony végképp kétségbeesett. „Ennyi lett volna az egész? Akkor most mindennek vége? Hiába volt minden küzdelem, minden erőfeszítés, minden szenvedés?” Azokra gondolt, akik szerették, és akiket ő is szívből szeretett. „Akkor sohasem látom őket viszont? És senki nem visz rólam hírt nekik? Ilyen nyomorultul kell elpusztulnom?” Érezte, hogy gyengül a karja. „Hát valóban nincs remény? Hát nem segít itt már senki és semmi?” Könnycsepp gördült végig az arcán. Nem bírta tovább tartani magát, elengedte a faágat.
Zuhant egyre sebesebben a feneketlen mélység felé. A szél az arcába vágott, becsukta a szemét. Egy bukfenc közben mintha valami fényt látott volna megcsillanni a távolban. Aztán sokáig megint nem látott semmit, csak a zuhanás sebességét érzékelte. Mikor egy-egy pillanatra kinyitotta a szemét forgott körülötte minden, hol a szakadék szikláit, hol az eget, hol a tátongó feketeséget látta maga előtt. Már nem kapálózott, mindegy volt, mit csinál, nem tehetett semmit.
Aztán egyszer csak mintha az eszeveszett zuhanásnak vége szakadt volna. Úgy érezte, mintha már nem zuhanna sebesen lefelé, hanem lassan felfelé emelkedne. Kinyitotta a szemét, aranyló, puha tollrengeteg vette körül. Körülötte az ég kékje, mellette bárányfelhők úsztak el. „Mi ez, hol vagyok?” Nem értette, hiszen az imént még teljese reményvesztettségben zuhant a semmibe. Újra körülnézett, megdörzsölte a szemét. „Lehetséges volna, valóban lehetséges volna, hogy most repülök? De hiszen akkor ez az aranymadár! Megmentette az életemet! Megmenekülteeeem!” – kiáltott fel határtalan örömmel. Az aranymadár pedig méltóságteljesen, végtelen nyugalommal szelte az eget. A táj egyre ismerősebb lett, a föld egyre közelebb került, s a királykisasszony egyszer csak azt vette észre, hogy hazatértek.
Az aranymadár a szülővárosa határában, egy tó partján ereszkedett a földre. A királykisasszony leszállt a madár hátáról és búcsút intett neki. Gondolta, rendbe szedi magát, mielőtt hazatér. A víz fölé hajolt, és amit látott az igencsak meghökkentette, alig ismert magára. Valahol útközben elveszítette a koronáját, valahol elhagyta a palástját, elveszítette az ékszereit. A ruhájáról leszakadtak a csipkék és a gyöngyök. Senki sem mondta volna róla, hogy egy királylány az, aki itt áll a tó partján. Egy cseppet sem bánta, szabadnak érezte magát, nem félt már senkitől és semmitől. Tudta, hogy meggyógyult, mert szíve csordultig tele volt szeretettel, hittel és új reményekkel. Ott állt a tó partján. Nem volt már gyerek, észrevétlenül felnőtt. Nem volt rangja, nem volt palotája, nem voltak szolgálói, nem volt semmije, egyedül volt. Királynő volt mégis, a saját életének a királynője, aki tudta, hogy az út igazából most kezdődik.
Aznap mikor a város utcáin látták öt, összesúgtak a háta mögött az emberek: „Hát ez a lány meg mit keres itt ilyenkor? Szakasztott olyan, mintha a régen eltűnt királylány lenne. Vasárnap van, otthon volna a helye vagy a templomban, mint minden rendes lánynak! Micsoda dolog, hogy ez meg itt kószál egymagában!” De a királykisasszony már nem törődött velük, ment a maga útján, a keskeny, láthatatlan csillagporból szőtt, végtelen ösvényen.
Álmában egy ősz öregasszony azt tanácsolta neki, hogy induljon útnak, s addig meg se álljon, míg nem találja a saját gyógyulását. Ehhez pedig el kell jutnia a világ végére, ott pedig, ha sikerül találkoznia az aranytollú madárral s együtt repülni vele, akkor meg fog gyógyulni. A kicsi királykisasszony felriadt álmából. Még, hogy a világ végéig, méghozzá egyedül! De hisz eddig a kastély parkjából se tette ki egyedül a lábát, mindig volt mellette valaki. De ha eljutna is odáig, és ha megtalálná is az aranymadarat, hogyan tudna ő repülni? Hisz az egész lehetetlen! Félt, sírdogált magában a sötét szobában, de tudta, nem tehet mást, el kell indulnia, bármilyen nehéznek tűnik is a feladat, hiszen az élete forog kockán. S ő élni akart, nevetni, dalolni, táncolni és játszani a többiekkel. Összecsomagolta hát a kis batyuját és pirkadatkor útnak eredt. A felkelő nap irányába indult, valahogy úgy érezte, arra van a világ vége.
Ment mendegélt úttalan utakon, erdőkön, mezőkön keresztül, míg estére egy sűrű, sötét erdőhöz ért. Most mit tegyen? Vágjon neki a rengetegnek? De hisz ebben a vaksötétben biztosan eltéved. Pihenjen le itt az erdőszélen? Akkor meg a vadak fognak rátámadni álmában. Végül is úgy döntött, nekivág az erdőnek, mert úgy gondolta, minden jobb annál, mint hogy itt tétlenül ücsörögjön, s reszkessen minden nesz hallatán. Elindult, eleinte bátran, határozottan lépkedett, aztán, ahogy egyre beljebb jutott az erdőben, mind jobban elbizonytalanodott Rossz érzések kerítették hatalmukba, a szíve egyre hangosabban dobogott, egyre lassabban és bizonytalanabbul haladt, amikor egyszer csak egy tisztásra jutott.
A tisztás túloldalán egy hatalmas barlang bejáratát pillantotta meg. Félelmetesnek tűnt a tisztás és a barlang bejárata. S ahogy közeledett feléje, a félelem minden porcikáját átjárta. A tisztáson szanaszéjjel páncélok, kardok, elhullajtott dárdák hevertek, s a barlangból orrfacsaró bűz áradt kifelé. „ Ó bárcsak átjutnék már ezen a tisztáson, bárcsak messze járnék már innen!” – gondolta magában a királykisasszony, s közben érezte, hogy nagyon lassan tud csak előre jutni, a félelem szinte megbénítja a tagjait. Aztán amikor éppen elhaladt volna a barlang bejárata előtt, látta, hogy nincs tovább.
A barlang lakója, a hétfejű sárkány jött vele szembe, feldühödve, vérszomjasan. „Mit keresel te az én birodalmamban? Hát nem tudod, hogy aki erre téved, az mind halál fia? Nézz körül, láthatod, egyetlen élő lélekkel sem találkozhatsz errefelé! Miért jöttél ide, te balga lány, náladnál százszorta erősebb lovagok is itt pusztultak – üvöltötte a sárkány. – Rád sem vár különb sors!”
Mit volt mit tenni a királykisasszony nem sokáig gondolkodott, felkapott egy kardot, ami éppen a lába előtt hevert és harcolni kezdett a sárkánnyal. A küzdelem életre-halálra folyt, tudták, ezt mindketten. A királykisasszony derekasan helytállt, levágta a hétfejű sárkány három fejét, de érezte, hogy az ereje fogy, a kard egyre nehezebb lett, a karja egyre jobban elfáradt, a sárkány egyre vadabbul támadott, s a küzdelem egyre reménytelenebbnek tűnt. Ekkor eldobta a kardot és menekülni kezdett az erdőn keresztül, a sárkány mindenütt a nyomában volt. Szinte érezte a bűzős, forró leheletét, s érezte, hogy nem menekülhet. A kis királylány megállt, utolsó erejéből a sárkány felé fordult és rákiáltott: „Te nem vagy az én sorsom!” – Azzal ájultan rogyott a földre.
Mikor magához tért, hajnalodott, s nem volt körülötte se erdő, se barlang, se sárkány. Csak valami fekete rongyszerű cafat hevert a földön a lábainál. Kezébe vette és továbbindult. Nemsokára egy tiszta vizű patakhoz ért, beledobta a fekete égett rongyot, ami habot vetett a vízben, s aztán semmivé lett. A kicsi királykisasszony megmosakodott, megfésülködött, s aztán továbbindult a felkelő nap irányába, ahol a világ végét sejtette. A távolban egy kicsi kunyhót vett észre. Arrafelé vette az útját, s ahogy közeledett a kunyhóhoz, egyre inkább azt érezte, hogy be kell kopognia ebbe a házikóba, akárki is a lakója. Nagyon vágyott arra, hogy valakivel szót válthasson, hogy legalább egy éjszakát fedél alatt, puha ágyban töltsön. Hiányoztak neki az otthoni barátságos esték, a testvéreivel való, lefekvés előtti bolondozás. Ahogy így elmerengett az emlékeiben, észre sem vette, s már ott állt a kunyhó ajtaja előtt. Bekopogott, nem jött válasz. Lassan benyitott. A kunyhóban jó meleg volt, tűz pattogott a kandallóban, a tűzhelyen pedig valamilyen ínycsiklandozó étel főtt, finom illatot árasztva, s a fazékból kiáradó pára rátelepedett a kicsiny ablakok üvegére.
A tűzhelynél egy ősz hajú anyóka kevergette az ételt, s amikor az ajtó megcsikordult mosolyogva fordult a belépő királykisasszony felé. „Nocsak, nocsak, már itt is vagy? Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar ideérsz!” – szólt hozzá köszönés helyett. A királykisasszony kicsit meglepődött, mert nagyon ismerősnek találta az anyókát, és azon gondolkodott, hogy vajon hol és mikor találkozott már vele, de sehogy sem sikerült kitalálnia. Az anyóka hellyel kínálta, friss vizet hozott neki és egy tál gőzölgő levest tett elé. Ő is leült az asztalhoz: „Mi járatban vagy erre, ahol a madár se jár, te lányka?” – kérdezte. A kis királylány sorjában elbeszélte mindazt, ami eddig vele történt. „Jól van, nagyon bátran viselkedtél- mondta végül az anyóka. – De az út neheze még előtted van. Hamarosan találkozni fogsz valakikkel, akik ismerősök lesznek számodra. Ne félj tőlük! Őrizd meg a nyugalmadat, s akkor nem kerekedhetnek föléd, akkor nem lesz semmi baj! Mindig a felkelő nap felé tarts, ne hátrálj meg, bármennyire is úgy érzed nincs tovább!”
Az utolsó mondatokat a királylány már félálomban halotta, mert nem tudott ellenállni a puha, vetett ágy hívásának. Belefeküdt, magára húzta a pehelydunnát, és ahogy lehunyta a szemét, mély álomba szenderült. Mikor felébredt, puha pázsiton feküdt. Sem vetett ágy sem az anyóka, sem a kunyhó nem volt sehol. Csak a mezők végetlenjét látta maga előtt. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy de hiszen az anyóka volt az, aki még otthon megjelent álmában és útnak indította őt! „Hogy lehet az, hogy eddig nem jöttem erre rá? Hisz akkor ő azt is meg tudta volna mondani, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége! Most már mindegy! – legyintett. - Hiszen az utat nekem kell végigjárnom!”
Felszedelőzködött és bizakodva, kipihenten továbbindult. Ment mendegélt egész napon át, már nem érzett fáradságot, már nem foglalkozott azzal, hogy tüske sérti fel finom bőrét, hogy a bozót beleakad a ruhájába és a hajába. Csak ment előre és alkonyatkor egy óriási feneketlen mélységű szakadékhoz ért. Kíváncsiságból ledobott egy követ, de nem is halotta koppanni, olyan mélységesen mély volt az előtte álló szakadék. Átnézett a túloldalra, az sem volt túl bizalomgerjesztő hely, sőt kifejezetten félelmetesnek látszott. Mit tehetett a királykisasszony, elkezdte keresni az átkelőhelyet. Kicsivel feljebb rá is talált egy függőhídra, amely kecsesen ívelt át a mélység felett. „Átmegyek, lesz, ami lesz!” – határozta el magát a királykisasszony. Elindult. Miközben óvatosan lépegetett a függőhídon, az enyhén himbálózni kezdett. A királylány, hogy megnyugtassa magát, halkan énekelt: „Itt a hajnal, elmúlt az éj, ébredj a nappal és vígan élj! Nem félek, nincs mitől félnem” – mondogatta magában, de érezte, hogy ez most nem segít, mert a félelem egyre erősödött a szívében. „Már megint – gondolta elkeseredetten -, hát ennek sohasem lesz vége? Amíg csak élek, valamitől mindig félni fogok?” Lassan átért a túloldalra.
Amikor lelépett a hídról, megkönnyebbülten fellélegzett, de amikor felemelte a tekintetét, hogy előre induljon, rémülten hőkölt hátra. A rengeteg összes félelmetes vadállata ott állt körülötte és néma mozdulatlanságban nézett vele farkasszemet. Az óriási barnamedve fenyegetően magasodott ki a többiek közül, az oroszlán szemei haragosan villogtak, a farkasok éles vonyítása metszően hasított az éjszaka csöndjébe, a kobrák hideg fényes bőrén megcsillant a holdfény. A kicsi királykisasszonynak a földbe gyökerezett a lába, moccanni sem mert. ”Csak előre, csak előre! – hallotta az ősz hajú anyóka biztatását. – Ne félj tőlük, hiszen ismered őket, ők a benned levő harag, felelem és irigység és a többi nemszeretem dolog. Indulj el és őrizd meg a szíved nyugalmát, akkor a királynőjük lehetsz, akkor neked lesz hatalmad felettük, nem ijeszthetnek többé rád!” „ Neeem, neeem! – sikoltott fel a királykisasszony -, félek tőlük, nem bírok velük, segítsééééég!” – A kiáltása visszhangot vert az erdőben. Látta, hogy a vadállatok lassan elindulnak feléje, hátrálni kezdett, kezét védekezően maga elé tartotta. Abban a pillanatban megcsúszott a lába, a szakadék peremén próbálta megőrizni az egyensúlyát. Ez néhány pillanatra sikerült is, de aztán érezte, hogy csúszik-csúszik lefelé. Kétségbeesetten igyekezett megkapaszkodni, s az utolsó pillanatban sikerült megmarkolni egy vékony faágat. Vajon meddig tudja itt tartani magát? Alatta a feneketlen mélység, felette a vérszomjas vadállatok.
A királykisasszony végképp kétségbeesett. „Ennyi lett volna az egész? Akkor most mindennek vége? Hiába volt minden küzdelem, minden erőfeszítés, minden szenvedés?” Azokra gondolt, akik szerették, és akiket ő is szívből szeretett. „Akkor sohasem látom őket viszont? És senki nem visz rólam hírt nekik? Ilyen nyomorultul kell elpusztulnom?” Érezte, hogy gyengül a karja. „Hát valóban nincs remény? Hát nem segít itt már senki és semmi?” Könnycsepp gördült végig az arcán. Nem bírta tovább tartani magát, elengedte a faágat.
Zuhant egyre sebesebben a feneketlen mélység felé. A szél az arcába vágott, becsukta a szemét. Egy bukfenc közben mintha valami fényt látott volna megcsillanni a távolban. Aztán sokáig megint nem látott semmit, csak a zuhanás sebességét érzékelte. Mikor egy-egy pillanatra kinyitotta a szemét forgott körülötte minden, hol a szakadék szikláit, hol az eget, hol a tátongó feketeséget látta maga előtt. Már nem kapálózott, mindegy volt, mit csinál, nem tehetett semmit.
Aztán egyszer csak mintha az eszeveszett zuhanásnak vége szakadt volna. Úgy érezte, mintha már nem zuhanna sebesen lefelé, hanem lassan felfelé emelkedne. Kinyitotta a szemét, aranyló, puha tollrengeteg vette körül. Körülötte az ég kékje, mellette bárányfelhők úsztak el. „Mi ez, hol vagyok?” Nem értette, hiszen az imént még teljese reményvesztettségben zuhant a semmibe. Újra körülnézett, megdörzsölte a szemét. „Lehetséges volna, valóban lehetséges volna, hogy most repülök? De hiszen akkor ez az aranymadár! Megmentette az életemet! Megmenekülteeeem!” – kiáltott fel határtalan örömmel. Az aranymadár pedig méltóságteljesen, végtelen nyugalommal szelte az eget. A táj egyre ismerősebb lett, a föld egyre közelebb került, s a királykisasszony egyszer csak azt vette észre, hogy hazatértek.
Az aranymadár a szülővárosa határában, egy tó partján ereszkedett a földre. A királykisasszony leszállt a madár hátáról és búcsút intett neki. Gondolta, rendbe szedi magát, mielőtt hazatér. A víz fölé hajolt, és amit látott az igencsak meghökkentette, alig ismert magára. Valahol útközben elveszítette a koronáját, valahol elhagyta a palástját, elveszítette az ékszereit. A ruhájáról leszakadtak a csipkék és a gyöngyök. Senki sem mondta volna róla, hogy egy királylány az, aki itt áll a tó partján. Egy cseppet sem bánta, szabadnak érezte magát, nem félt már senkitől és semmitől. Tudta, hogy meggyógyult, mert szíve csordultig tele volt szeretettel, hittel és új reményekkel. Ott állt a tó partján. Nem volt már gyerek, észrevétlenül felnőtt. Nem volt rangja, nem volt palotája, nem voltak szolgálói, nem volt semmije, egyedül volt. Királynő volt mégis, a saját életének a királynője, aki tudta, hogy az út igazából most kezdődik.
Aznap mikor a város utcáin látták öt, összesúgtak a háta mögött az emberek: „Hát ez a lány meg mit keres itt ilyenkor? Szakasztott olyan, mintha a régen eltűnt királylány lenne. Vasárnap van, otthon volna a helye vagy a templomban, mint minden rendes lánynak! Micsoda dolog, hogy ez meg itt kószál egymagában!” De a királykisasszony már nem törődött velük, ment a maga útján, a keskeny, láthatatlan csillagporból szőtt, végtelen ösvényen.
Forrás: http://nekemkedvesek.blogspot.hu
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése