Cickom-Cilu

(Mészáros Vincéné)

Fagyos, csípõs szél söpörte végig a pesti Huba utcát. A frissen esett hó csak úgy ropogott az óvodába sietõ gyermekek lába alatt.
Pityu az óvoda kerítése mellett hirtelen megállt.


- Nini, egy fekete cica! - kiáltott fel. - Hogy került ide?
Lehajolt, s óvatosan megsimogatta a didergõ kismacskát. A cica nem futott el, barátságosan mozgatta a farkát.
- Gyere, beviszlek az óvodába - mondta Pityu; gyöngéden ölbe vette, s beállított vele az óvoda ajtaján.
A dadus néni elcsodálkozott.
- Miféle kismacskát hoztál? - kérdezte.
- Itt a kerítés mellett találtam, nagyon fázik szegény - magyarázta Pityu.
- Miért csavarog ebben az hidegben? Menjen haza! - bosszankodott a dadus néni. Fogta az ijedten lapuló cicát, s kitette az utcára.
A cica rémülten iramodott végig a fal mentén. Egy kislány jött vele szemben, Évike.
- Hova-hova, cicuska? - állt eléje. - Csak nem félsz tõlem, te kis buta!
A cicának jólesett a kedves beszéd, simogatás. Dorombolva bújt meg Évike karján.
A kislány megindult vele a havas utcán.
- Majd megmelegszel az óvodában - cirógatta, s vitte, vitte az óvoda felé. Nemsokára belépett vele az óvoda ajtaján.
A dadus néni nem sokat teketóriázott, újra nyakon csípte a hívatlan vendéget, s szó nélkül kitette az utcára.
A cica dideregve lapult a fal tövében, a szél havat szórt a szemébe, s felborzolta selymes, fekete bundáját.
Egyszer csak jólesõ simogatást érzett a hátán.
- Gyere, kiscicám, beviszlek az óvodába - mondta egy kisfiú.
A cicát felemelte, s hogy megmelengesse, szépen bedugta a kabátja alá.
A dadus néni gyanakodva nézett öcsi kitömött kabátjára.
- Gyere csak ide Miféle pamacs g ki a kabátod alól? Megint behoztátok azt a macskát?
Éppen nyakon akarta csípni, hogy megint kitegye a szûrét, amikor hirtelen ott termett az óvó néni.
- Ne bántsa, dadus, hadd melegedjen meg szegény.
Fogta a macskát, gyöngéden cirógatni kezdte, s bevitte egy barátságos, meleg terembe. Letette a kályha mellé, s egy tálacskában tejet adott neki.
A cica nem sokat kérette magát, nekiesett a tálacskának, s elkezdte lefetyelni a jó langyos tejet. Aztán megelégedetten dorombolni kezdett.
Volt is kinek doromboljon! A fél óvoda gyermeknépe ott kuporgott körülötte. Moccanás nélkül figyelték, míg el nem csendesedett.
- Elaludt - suttogta Pityu.
- Majd én vigyázok rá, hogy fel ne ébresszék - szólt Évike. S a többiek lábujjhegyen tipegtek körülötte.
- Építsünk neki házat! - mondta Öcsi.
Egyszerre megélénkült a csoport, egymás fülébe sugdosták:
- Macskavárat építünk! Macskavárat építünk!
- Kalácsot is sütünk neki - súgtak össze izgatottan a kisleányok.
Az óvodában szokatlan csend volt, csak az egyik sarokból hallatszott az építõkockák koccanása, mert már javában épült a macskavár, s a másik sarokban csörrentek össze néha a babakonyha edényei, mert hát nem kis dolog kalácsot dagasztani igazi tésztából.
Ebben a pillanatban vékony, elnyújtott nyávogás hallatszott. A várépítõk a szakácsok, a kukták egyszerre körülsereglették a kályhát.
- Felébredt - állapította meg Évike, aki a cica álmát õrizte; felemelte, s lassú léptekkel indult vele a vár felé.
A vár már készen állott, volt szép szobája, tornya, padlása, s Évike boldogan tette bele a macskát. Volt is nagy kacagás, amikor az egyik ablakban megjelent a cica bajuszos, fekete képe.
- Bizonyosan éhes - aggodalmaskodott az egyik kalácssütõ, s már futott is az igazi konyhába. Ott sült a kalács.
Mire megérkezett a kaláccsal, a gyermekek már kezet mostak, szépen megterítették az asztalt. A cica saját várából figyelte a lakomát. Szája szélét izgatottan nyalogatta, s egyet-egyet nyávogott közben. Nem is hiába, mert minden gyermek kalácsából került a tányérjára egy darabocska. Lassan, kényeskedve rágcsálta a finom falatokat, s a gyermekek hangosan kínálgatták, biztatták:
- Egyél, cica, jó édes kalács!
Reggeli után a gyermekek szokásuk szerint énekelni kezdtek. Elõször elénekelték a "János urat", azután a "Danikánét". A cica rájuk se hederített, lustán heverészett a várablakban. Még a "Csicseri borsóra" sem moccintotta a fülét. Végül rázendítettek a Cickom-dalra.
Több se kellett a cicának! Az elsõ "Cickom"-ra - uccu! - kiugrott a vár ablakán, nagy szemet meresztett, fülét hegyezte, s jobbra-balra nézett, hogy ki szólongatja.
- Bizonyosan Cickom a neve - kiáltott Pityu - azért jött elõ!
- Cickom! Cickom! - hangzott innen is, onnan is, és a cica mindig arra fordult, ahol éppen cickomoztak.
Délután a gyerekek szépen elbúcsúztak Cickomtól, és hazamentek. Cickom pedig jó szállást kapott a kályha mellett egy dobozban.
Másnap újból felépítették a macskavárat, újból sütöttek finom kalácsot, egyszóval mindenki Cickom körül tett-vett, vele foglalkozott. Mert Cickomot minden gyerek egyformán szerette, még szüleiknek is megmutogatták, õ volt a világ legokosabb, legjobb, legfeketébb macskája, a legcickomabb Cickom.
Híre messze járt, az egész utca tudott már az óvoda kedvenc macskájáról.
De egy napon mi történt?
Egy öreg néni állított be az óvodába, mindenképpen látni akarta Cickomot.
A cica, amint észrevette a nénit, hozzáfutott, dorombolva dörgölõzött a szoknyájához. A néni karjára vette, magához ölelte, s még a könnye is kicsordult, amint mondogatta:
- Cilu, Cilukám, hát mégis megtaláltalak!
A gyermekek csodálkozva állták körül a nénit. Pityu szólalt meg elõször:
- A néni honnan ismeri a mi macskánkat?
A néni elmosolyodott.
- Onnan, hogy az én cicám.
- A Cickom a nénié? - kérdezték többen is.
- Hát persze, hogy az enyém! Igaz-e, Cilu?
Cickom feleletül állához dörzsölte a bajuszát, s még hangosabb dorombolásba kezdett.
- Cickom-Cilu! Jaj de érdekes! - tapsikolt Évike, s ettõl a többi gyerek arca is mosolyra derült.
- Hogy veszhetett el szegényke? - kérdezte az óvó néni.

A néni leült egy székre, s ölében a macskával, mesélni kezdett:
- Itt lakom a szomszéd utcában. Cilun kívül senkim a világon. Jó, hûséges macska ez. De nemrég megbetegedtem, s elvittek a mentõk. Tegnap jöttem haza a kórházból. A szomszédasszony mondta, hogy az óvodások találtak egy fekete kismacskát. Hát eljöttem érte. Visszaadjátok-e?
- Nem! - toppantott Pityu elszántan.
Erre nagy zsivaj támadt, de az óvó néni lecsendesítette a gyermekeket, s megkérdezte:
- Gyerekek, visszaadjuk a néninek a cicát?
- Vissza, vissza! - hallatszott mindenfelõl. Végül még Pityu is belátta, hogy a macska helye az igazi gazdánál van.
Az öreg néni felkelt a székrõl, s ölében a macskával elindult.
- Hadd kísérjük el - kérték a gyermekek.
A kapuig felváltva vitték, ott aztán még egyszer megsimogatták; a ház elõtt a néni elbúcsúzott az óvodásoktól, s megindult hazafelé. Cickom-Cilu még egyet nyávogott barátságosan a néni hóna alól - talán megköszönte a szíves vendéglátást -, s aztán eltûnt a becsukódó kapu mögött.
Forrás(http://cats.uw.hu/mese.htm)