Mese a zöld manóról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld manó. A hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdő legmagasabb tölgyfáján élt, egy elhagyott mókusodúban.
Előnyös lakhely! – gondolta minden reggel. – Köröskörül erdő, és a város is közel. Ha szükségem lesz egyszer egy kissámlira, vagy bármire, csak felülök az ötvenhatos autóbuszra, elmegyek a végállomásig, és ott megveszem magamnak!
Örömében, hogy ilyen jó dolga van, minden reggel eltáncolta a tölgyfa csúcsában a manótáncot. Olyan vígan ropta odafenn, hogy csak úgy rippentek-röppentek a falevelek, ripegtek-ropogtak a tölgyágak, pityegtek-potyogtak a makkok. Tánc után kedvenc csemegéit: zöld leveleket, zöld bogyókat, zöld terméseket gyűjtött, délután pedig a háza előtti kényelmes faágon üldögélt.
Egy dolog háborgatta csak: odalent, a tölgy aljában mintha folytonosan csoszogott, mormogott, mocorgott volna valaki.
– Ki lehet az? Talán a szél? – nyugtalankodott zöld manó, de nem mászott le, és nem nézett utána, hogy honnan jön a zaj. – Maradok, ahol vagyok, abból nem lehet baj! – mondogatta magának.
Így teltek a napok, hónapok.
Egy reggel aztán arra ébredt, hogy sajog a foga.
– Ó!
Másnap reggelre megduzzadt az ínye, és lüktetett az álla.
– Ó! Ó!
Harmadik reggelre akkorára dagadt az arca, mint a Kálvária-domb.
– Ó! Ó! Ó! Ez nem jó! Most mégiscsak le kell másznom, és el kell mennem a fogorvoshoz!
Nagy ímmel-ámmal ereszkedett le a fa törzsén. Akkor látta, hogy magas sziklahalom emelkedik a fája alatt.
– Ki csoszoghat ezeken a sziklákon? – gondolta csodálkozva. – Ma este meglesem!
Sietősen leevickélt a földre. Kigyalogolt az országútra, s ahogyan azt már annyiszor elképzelte, most valóban felült az ötvenhatos autóbuszra, és elzötyögött a végállomásig.
Gyalogosan vágott neki a városnak. Jól megbámulta a Budapest Körszállót, megszaglászta a benzinkutat, odasandított a Városmajori Gimnáziumra, aztán besétált a János-kórházba. Megkereste a fogászatot, és leült egy fehér padra.
Mindenféle emberek ültek már ott. Zöld manó rögtön felfedezett két másik manót is: egy pöttyöset meg egy csíkosat. A pöttyös olvasott, a csíkos fülhallgatón át zenét hallgatott.
Egy darabig csönd volt. Senki sem beszélgetett. Aztán: csissz-csossz, csissz-csossz, becsoszogott egy rövidlátó, ráncos sárkánynéni.
– Fabad egy kif helyet?... – kérdezte a pöttyös manótól, de az annyira belemerült a könyvébe, hogy meg sem látta sárkánynénit.
– Egy kif helyet, fiafkám... – fordult akkor sárkánynéni a csíkos manóhoz, de az annyira figyelt a zenére, hogy meg sem hallotta sárkánynénit.
– Ide tessék ülni, itt van hely! – integetett zöld manó.
Köfönöm, fiafkám – tottyant le sárkánynéni zöld manó mellé. Öreg vagyok, a műfogforomért jöttem...
– Én meg betömetem a fogamat.
– Aft okofan tefed, fiafkám!
Egymásra néztek, és elmosolyodtak. Később, amikor sárkánynéni már megkapta a műfogsorát, és a fogorvos a legkisebb műszerével kitisztította és betömte zöld manó fogát is, kettesben indultak hazafelé.
– Én az ötvenhatos autóbusszal megyek! – mondta a végállomáson zöld manó.
– Én is – válaszolta sárkánynéni.
– A Nagyrétig együtt utaztak.
– Én itt leszállok! – mondta zöld manó.
– Én is – válaszolta sárkánynéni.
– Átvágtak a Nagyréten. A legmagasabb tölgyfa alatt megálltak.
– Én odafent lakom, a fán! – mutatta zöld manó.
– Én meg idelent, a barlangban – válaszolta sárkánynéni.
Akkor látta zöld manó, hogy a tölgyfa alatti sziklahalom belsejében barátságos barlang bújik meg.
– Csak nem sárkánynéni csoszog, morog, mocorog idelent örökké?!
– Csak nem te ugrálsz odafönt minden reggel, édes fiam?! – és vered le nekem a falevelet, száraz ágat, kopogó makkot?!
Egymásra néztek, és olyat nevettek, hogy csak úgy zengett belé az erdő.
Másnap reggel zöld manó elégedetten nézett körül:
– Előnyös lakhely! Köröskörül erdő, és a város is közel! – aztán villámgyorsan lekúszott a fa törzsén, és a manótáncot már odalent járta el, sárkánynéni barlangja előtt. Aki nem hiszi, menjen ki a hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdőbe, keresse meg a legmagasabb tölgyfát, és kérdezze meg zöld manót, hogy igazat meséltem-e!

Forrás: http://csicsergoovi.blogspot.hu

Pötyi és a tűzokádó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy négylábú pöttyös család: pöttyös mama, pöttyös papa és tíz pöttyös csemete. A legkisebb csemetét úgy hívták, hogy Pötyi.
Ő volt a legkisebb, de azért sok mindent tudott már: bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, sőt, fütyülni is tudott egy kicsit. Csak az orrát nem tudta kifújni még.
Eljött az ősz, és a pöttyös csemeték megnáthásodtak. Mind az orrukat fújták: trombitáltak és harsonáztak. Csak Pötyi szipogott szép szerényen.
Meghallotta ezt pöttyös nagybácsi.
– Hát te, csillagocskám? – nézett Pötyire. – Te miért szipogsz?
– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!
– Ó, pedig az nagyon egyszerű! Nézd, így kell! – és pöttyös nagybácsi megmutatta, hogyan kell orrot fújni.
Pötyi megpróbálta utánozni.
Erre összefutott pöttyös mama, pöttyös papa, meg a kilenc pöttyös testvér:
– Hajrá, Pötyi! Jól van, Pötyi!
De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.
Akkor betoppant pöttyös nagymama:
– Na, mit hoztam az én kis Pötyikémnek? – és táskájából egy virágos zsebkendőt húzott elő. – Én hímeztem!
– Éd deb tudob kifújdi az orrobat! – tiltakozott Pötyi.
– Legalább próbáld meg a kedvemért! – kérlelte pöttyös nagymama. – Nézd, így kell! – és pöttyös nagymama is megmutatta, hogyan kell orrot fújni.
Pötyi pöttyös nagymamát is megpróbálta utánozni.
Erre újból összefutott pöttyös mama, pöttyös papa meg a kilenc pöttyös testvér:
– Gyerünk, Pötyi! Mindent bele, Pötyi! – bíztatták a kicsit.
De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.
Akkor jött pöttyös mama, utána pöttyös papa, aztán a kilenc pöttyös testvér. Mind megmutatták, hogyan kell orrot fújni.
Pötyi őket is megpróbálta utánozni. De hiába, nem sikerült neki az orrfújás. Végül sírva fakadt.
Arra ment a tűzokádó kék sárkány.
– Hát te miért sírsz? – kérdezte Pötyit.
– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!
– Minek az? Tanulj meg inkább tüzet okádni!
– Jó! Butasd beg, hogy kell!
Pöttyös mama, pöttyös papa és a kilenc pöttyös csemete újból összefutott. Izgatottan figyelték a tűzokádó kék sárkányt.
– Zárd össze jó erősen a szádat! – vezényelt a sárkány.
– Zárd össze jó erősen a szádat! – ismételte kórusban a pöttyös család.
Pötyi jó erősen összezárta a száját.
– Vegyél egy nagy levegőt! – folytatta a sárkány.
– Vegyél egy nagy levegőt! – ismételte a pöttyös család.
Pötyi vett egy nagy levegőt.
– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – fújt egy nagyot a sárkány.
– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – ismételte a pöttyös család.
Pötyi fújt az orrán át egyet.
– Hol a láng? – nézett körbe csalódottan.
– Éljen! – kiáltotta pöttyös papa. – Pötyi megtanult orrot fújni!
Pötyi elővette a nagymama virágos zsebkendőjét, jól összeszorította a száját, aztán vett egy nagy levegőt, és fújt még egyet.
– Éljen Pötyi! – kiáltotta pöttyös mama. – Majd arra is megtanítunk drágám, hogy az egyik orrlyukadat be kell fogni...
– Csak nem most! – rikkantotta Pötyi, és még egyet fújt a zsebkendőjébe.
– Éljen Pötyi! Éljen! Éljen! – kiáltozott a kilenc pöttyös csemete. – És éljen a kék sárkány! Még sokáig éljeneztek és tapsoltak, mert bizony, ilyen nagy dolog az, amikor a kicsi pöttyös már nem csak bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, és egy kicsit fütyülni tud, hanem az orrát is ki tudja fújni, mint a nagyok.

Forrás: http://csicsergoovi.blogspot.hu/

SZÓLÓ SZŐLŐ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK

Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról? Azt mondta a legidősebb:
 - Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.
 Azt mondta a középső:
- Nekem pedig ezüstruhát.
- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.
- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.

Mese a kicsi királylányról és a félelemről

 

 

 

 

 Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a kék hegyen innen, volt egy kacsalábon forgó palota. Ebben a palotában lakott a kicsi királylány édesapjával, édesanyjával és a testvéreivel. Történt egyszer, hogy a kicsi királylány komolyan megbetegedett, és az életéért is aggódni kezdtek.

A három királykisasszony

Forráskötet: A vasorrú Indzsibaba. Kárpát-ukrajnai népmesék (válogatta és fordította: Fincicky Mihály), Európa Könyvkiadó, 1970.

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl egy ország, abban az országban egy király, akinek olyan három gyönyörű szép leánya volt, hogy azokra nézni emberi szemnek csudálat nélkül nem lehetett. Nem hiszem, hogy lett volna még párjuk a föld kerekségén. 

A büdösbanka fészke

         

 Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szép tarka madár. Annak a neve volt, de még ma is az: büdösbanka. Amint repdesett jobbra-balra, erre-arra, hát látott egy helyen egy gyönyörű, ügyes fészket. Megnézegette alaposan, s elkezdte kérdezni a többi madártól:
- Ez a fészek milyen madáré? Ki csinálta ezt? Milyen ügyesen meg van csinálva!
Azt mondta neki a többi madár:
- Ez a szarka fészke, ő csinálta ezt, a szarka.
Na, hát akkor a büdösbanka addig ment, amíg találkozott a szarkával, s megkérdezte tőle:
- Maga csinálta ezt a fészket?
Azt mondta rá a szarka:
- Én.
- Legyen szíves - azt mondja neki a büdösbanka -, segítsen nekem, csináljunk nekem is egy olyan ügyes fészket. Tanítson meg engem is, megfizetem jól.
A szarka hajlandó volt.
- No - azt mondja -, gyere, menjünk, gyűjtsünk anyagot.
Elmentek, s hordtak oda tövist, ágakat, szalmát s ami kellett, mindenfélét. Mikor mindent összehordtak, akkor keresett egy alkalmas helyet a szarka, ahova a fészket rakja. Azt mondja a büdösbankának:
- Na, nézz ide!
Elvett egy ágat.
- Ezt tedd csak így is s csak úgy is.
Akkor azt mondta a büdösbanka:
- Tudom, tudom.
Akkor vett egy másik ágat.
- Na, csak így, csak úgy.
A banka megint azt mondta:
- Tudom, tudom.
A harmadik ágat is vette.
- Csak így, csak úgy.
- Tudom, tudom.
A harmadiknál, a negyediknél már kezdett feltűnni a szarkának: "Ni te, mindenre csak azt mondja, hogy tudom, tudom!"
Ötször, hatszor, hétszer, nyolcszor mind mondogatta a büdösbanka, s mikor meggyűlt a szarkában a méreg - még csak az alja volt meg a fészeknek, még csak ilyen alakú volt, ni, mint nekem a tenyerem -, megharagudott a szarka, s azt mondja a büdösbankának:
- Na, ha tudod, akkor csináld magad!
Elrepült a szarka, s a büdösbanka ott maradt. Ma is, ha valaki valahol lát egy büdösbankafészket, az csak tenyérnyi, még le is hengergőznek a tojások róla. Amikor kikölti a kicsi madarakat, úgy kell odafogózzanak a fészek fenekére, nehogy lehengeredjenek, mert amelyik lehengeredik, az visszamászni többet nem tud.
A büdösbankának hát úgy maradt a fészke, ahogy hagyta a szarka, mikor megharagudott. Azóta is úgy él, éldegél, ahogy lehet. 

 

Forrás: http://egyszervolt.hu

A kőleves

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háborúból hazatérő szegény katona. Rongyosan és éhesen ment egyik faluból ki, a másikba be, de bizony nem kínálták meg sehol se egy falás kenyérrel vagy egy kis meleg levessel. Bekéredzkedett az egyik házhoz is, kért a másik háznál is. Volt ahol a kutyát is ráeresztették, máshol meg olyan szegénynek tettették magukat, mint akiknek semmijük sincs. Elhatározta magában a katona, hogy a következő faluban bemegy a legelső házba, és lakjon ott bárki is, levest főz magának. Ahogy beért a faluba, föl is vett az útról egy követ, s bement a legelső házba. Egy öregasszony lakott itt. - Jó napot, öreganyám! - Adjon Isten, vitéz uram! - Hát hogy s mint szolgál az egészsége? - Az enyém szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál? - Nekem is éppen úgy szolgál, ahogy szolgál. De nagyon éhes vagyok, és úgy ennék valamit, ha volna, aki szívesen adna. - Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamrám, üres a padlásom, üres mindenem. Még egy falás sincs idehaza. - Jól van - mondja a katona -, én nem vagyok annyira szegény, mint az látszik, van itt a zsebemben egy jó nagy kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy egy fazék, amiben megfőzhetném.